Az évfordulók visszatekintésre, értékelésre, hálaadásra ösztönzik az embert. Palánki Ferenc debrecen-nyíregyházi megyéspüspök is a jubiláló papok között ünnepel, ő ebben az évben érkezett papi szolgálatának 25 éves mérföldkövéhez. Ezüstmiséken mond hálát, köszönetet, szülőfalujában, Csesztvén, és szolgálati helyein, a debreceni székesegyházban és Nyíregyházán a társszékesegyházban.
Az ünnepi alkalomból a főpásztorral beszélgetünk a hivatás születéséről – visszanyúlva egészen a gyökerekig –, hálaadásról, tartásról, hitről, Isten kegyelmi ajándékairól, amelyek elvezették e pillanatig.

— Mindenekelőtt hálát adok Istennek a szemináriumi évekkel együtt az elmúlt 30 évért, különleges kegyelmi ajándékaiért, és hogy mindvégig éreztette jelenlétét, segítségét a nehézségek idején is.
Emlékszem, az újmisémen elhangzott szent páli gondolatra, amely így hangzott: „Ha azonban megtagadjuk, ő is megtagad minket, de ha mi hűtlenné válunk, ő hű marad, mert önmagát nem tagadhatja meg” (2Tim 2,12-13). Isten feltétel nélküli szeretetét ismertem fel ebben, amelyre a hivatásom gyökerénél, az igent mondásom küszöbénél csodálkoztam rá. Ez az, ami arra indított, hogy ezt a szeretetet minél több emberrel megismertessem.

Hálát adok továbbá a létezésért, az élet ajándékáért, a szüleimért, testvéreimért, és mindazokért, akik segítettek felismerni azt, hogy Isten papságra hívott. Köszönetemet fejezem ki azért a környezetért – szülőfalumért, a Nógrád megyei Csesztvéért is –, amelyből kinőtt ez a hivatás.

Hálát adok mindenképpen a paptestvéreimért, akikkel a 25 év során együtt szolgáltam, és velük a közösséget, az egymásra való figyelést, egymás segítését megélhettem. Külön köszönetet mondok Vigyázó Miklós lelki atyámért, ő 31 éven keresztül kísérte utamat. Nagyon különleges ember volt, sokat köszönhetek neki. Aztán itt vannak a barátaim, akik szintén sokat segítettek. Köszönöm, hogy a szolgálati helyeimen is a közösségek elfogadták és viszonozták a szeretetemet.

— Az ember gondolkodását, mentalitását az is meghatározza, hogy hogyan vannak jelen életében a gyökerei. Csesztvére, a szülői házhoz, a kicsiny település Árpád-kori templomához, mint egy kincshez, gyakran visszatér, hazatér. Mi az, ami hazahívja és — feltölti a hétköznapokra?

— A hazautazásnak érzelmi okai is vannak, hiszen édesapám az édesanyám halála óta egyedül él, ezért ha tehetem, meglátogatom őt kéthetente, azért is, mert nekem is szükségem van rá. A kincs, amihez még visszatérek, az a nyugalom, csend, természetközeli állapot. Nem vágyom tengerparti nyaralásokra, vagy egyéb különleges helyekre. Ha én otthon leülök, hallgatom a madarak énekét, és közben olvasgatok, ez valóban feltölt. A helynek e különleges varázsát már sokan megérezték, köztük Madách Imre is. Az Ember Tragédiájának költője 9 évig, 1844–53-ig élt e nógrádi kisközség kúriájában. Csesztvén, távol a világ zajától, térerő is alig van. Ott tudok igazán erőt gyűjteni.

— Édesapja kántor a faluban. A szentmiséken együtt szolgálnak?

— Csesztvén csendes magánmiséket szoktam bemutatni, valamint húsvét és karácsony másnapján a szokásos ünnepi szentmisét. Itt együtt szolgálunk Édesapámmal. Ezen alkalmakról már nagyon sokan tudnak, van, hogy Győrből, Miskolcról, Debrecenből érkeznek, de már Nyírtelekről is jöttek megnézni a kis templomot, amely az 1200-as években épült igazi kis gyöngyszem. Mikor kicsi voltam, akkor nagyon nagynak tűnt, mára már megváltozott számomra a mérete. Ódon falai közt lehet érezni az őseink hitét, erejét és irányultságát, ami nekünk is segít abban, hogy mi se tévesszük azt szem elől.

— Püspök atya, megosztana velünk egy számára kedves, csesztvei emléket?

— Egyszer egy nyári délután édesanyámmal uborkát szedtünk. 10 éves forma lehettem, és az esti misére harangoztak. Az jutott eszembe, hogy el kellene menni erre a misére. Mondtam édesanyámnak, hogy elmennék ministrálni. Azt válaszolta, persze fiam, menjél, majd megoldom a bátyáddal az uborkaszedést. Nem a munka elől akartam menekülni, hanem valami vonzott a templomba. Mire otthon átöltöztem és kerékpárral a templomhegyre tekertem, addigra bizony beharangoztak. Bementem, és ott volt az atya, a sekrestyés és én. Nem volt más. Erre beültem a padba, és részt vettem a szentmisén. A végén az atya megkérdezte tőlem: – Miért nem jöttél ministrálni? – Mert már elkéstem – válaszoltam. Mire így felelt: – Innen nem lehet elkésni.
Annak élménye maradt meg bennem, hogy Isten szeretetét nem lehet lekésni. Amikor az ember a szíve mélyén megérzi Isten hívását, legyen az bárhol, bármikor, nyugodtan induljon el, álljon be Isten szolgálatába, és részesedni fog szeretetéből.

— Ez az eset Isten tervének a része lehetett?

— Nyílván, visszatekintve látszik már, hogy ez egy apró mozzanata volt annak a meghívásnak, amely aztán Isten útjára vezette az életemet. Annyira meghatározó volt, hogy a mai napig emlékszem arra is, hogy milyen ruhát viseltem.
A falunknak van egy olyan hangulata, ami egyfajta nyugalmat sugároz. Amikor az újmisén köszöntöttek, a falu képviselője ezzel a szófordulattal fejezte be gondolatait: „A Jóisten akárhová vezet, kicsiny faludat soha el ne feledd. Ez a mondat örökre megmaradt bennem, és arra figyelmeztet, hogy a gyökereimet nem szabad elfelejtenem, hiszen abból táplálkozom. Szüleim, nagyszüleim mély hittel neveltek bennünket. Nagyapám testvére, aki nagyon szeretett volna pap lenni, gyógyíthatatlan betegségben 26 évesen, 4. éves kispap korában már elköltözött ebből a világból. Gyermekként a sírjánál, csodálkozva néztem a sírkő feliraton a teológus kifejezést, akkor még nem tudtam mit jelent. A sírján a 27. zsoltárból áll egy idézet: „Egyet könyörögtem az Úrhoz, csak egyet kérek, hogy lakhassam az Úrnak hajlékában, amíg csak élek, és láthassam kedvességét az úrnak, s elmélkedhessem templomában” (Zsolt 27,4). Dávid király fohászát a mai napig elimádkozom, ha kimegyek a temetőbe. Ha kutatom a hivatásom gyökereit, akkor látom, hogy ez is része volt. De nem tudok mondani egy olyan pontont, amikor konkrétan hívott a Jóisten. Nagyon sok apró összetevője volt ennek. Az Úr mindig küld jeleket, de sokszor nem ismerjük fel. Én 25 évesen értem meg a jelek értelmezésére, ekkor vonultam be a szemináriumba.

— Az érettségi után az élete még nem a papi hivatás felé haladt, a győri Közlekedési és Távközlési Műszaki Főiskolán szerzett üzemmérnöki diplomát. Mi történt ezután? Mégis mi indította el a szeminárium kapuja felé?

— A főiskolai tanulmányaim utolsó éve előtt hivatást tisztázó lelkigyakorlatot tartottak éppen a Győri Szemináriumban. Nem éreztem szükségét annak, hogy azon részt vegyek, mert tudtam, hogy távközlési mérnök leszek. Viszont üzletet kötöttem a Jóistennel: Ha minden vizsgám sikerül, akkor elmegyek a lelkigyakorlatra. Így hát nekem is be kellett tartanom az ígéretemet. Az elmélkedésekből a következő mondat ragadt meg bennem: „Nem abban hiszünk, hogy van Isten, hanem hogy jelen van.” Ha az Isten jelen van, nem élhetünk akárhogyan, hiszen Isten maga a szeretet. Mai napig őrzöm azt a kis jegyzetet, amit a lelkigyakorlat végén kellett írnunk Életem terve címmel. Akkor, ott, megfogalmazódott bennem, hogy nincs más feladatom, minthogy Isten végtelen szeretetét megmutassam, azt, hogy az Ő jelenléte mennyire boldogít, és abban segít, hogy az életem jó irányba menjen. Úgy éreztem, hogy ezt a legigazibb módon papként tudom megtenni. Ez akkor számomra teljesen világossá vált.
Miklós atya, a lelkivezetőm szigorú volt, és ragaszkodott ahhoz, hogy befejezzem a főiskolát. A diploma megszerzése után 1,5 év sorkatonai szolgálat következett és 1,5 év mérnöki munka következett ezután kezdtem el a szemináriumot.

— Papi hivatásában különleges szolgálattal ajándékozta meg a Jóisten. XVI. Benedek pápa 2010. december 27-én egri segédpüspökké nevezte ki, amely további plébániai szolgálatot is jelentett Miskolcon a Mindszenti egyházközségben.

— Közel öt évet töltöttem egri segédpüspökként, érsek úrral jó összhangban. Sokat tanultam tőle, bizonyos helyzetekben ma is beugrik egy-egy mondata, elsősorban az egyházkormányzat terén. Azt a szemléletet közvetítette, amelyet Szent II. János Pál pápa mellett sajátított el. Többször elmondta, amikor a Szentatya valakivel találkozott, néhány másodperc alatt elérte, hogy a másik ember úgy érezhette, hogy ő van a középpontban és nem a pápa.

— Újabb ajándék a Jóistentől: 2015 szeptemberében Ferenc pápa a Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye megyéspüspökévé nevezte ki. Ennek már több mint három éve, és ez elég idő ahhoz, hogy az emberben kialakuljon egy kép az egyházmegyéről. Hogy érzi magát nálunk?

— Amikor idejöttem, teljesen ismeretlen volt számomra minden. Nándor püspök atya öröksége, egy rendezett állapot fogadott. Ahogyan Veres András püspök atya mondta a beiktatási mise köszöntőjében, az egyházmegyének már vannak hagyományai, de még nincs megcsontosodva, még formálható. Vannak irányok, amiket lehet alakítani, és úgy érzem, ezen kell dolgoznom. Hogyan érzem magam?
A derű döntés kérdése. Ha feszültebb vagyok, nehezebb a helyzetem, ha több ügy egyszerre zúdul rám és nyomaszt, úgy érzem, a derűt akkor is döntéssel és Istenre figyeléssel lehet megőrizni. Kaptam erre leckéket, amikor édesanyámat és öcsémet kellett elkísérnem a betegség útján, de közben ugyanúgy várt a munkám. Abban az időben spirituális voltam Vácon, ahol a kispapokat kellett vezetnem, és minden nap jártam a Szent János Kórházba. Ez nehéz időszak volt számomra.

—Meg tudja őrizni a derűt az, aki óriási terhet cipel?

— A belső békét igen, de azt, hogy mindig mosolyogjon, azt nem. A belső derű számomra nem azt jelenti, hogy mindig mutatom kifelé, hogy mennyire boldog vagyok, hanem hogy belül rend van. Reményik Sándor Béke című versének részlete jut eszembe: „Bent csend”. Ezért mondom, hogy ez döntés kérdése. Igyekszem a békét megőrizni és törekszem rá, hogy imádsággal tudjam táplálni nap mint nap. Nem könnyű dolgok ezek. Vannak nehéz helyzetek az én életemben is, mint mindenki másnak, de ha megkérdezik, hogy hogy érzem magam, azt tudom felelni, hogy jól, mert jól akarom érezni magam. Az ember mindenhová magát viszi. És ha magamat viszem, magammal fogok találkozni. Gilbert K. Chesterton erről azt mondja, hogy a világ nehézségeinek, fejlődésének akadálya én vagyok. A világ nem fog megváltozni magától, csak akkor, ha én változom. Ez a változás át tud ragadni másokra is. Ferenc pápa is erről beszélt Csíksomlyón. Ha mindig a régi sérelmeinket hozzuk fel, abból nem lesz előrelépés. Ezzel a kijelentésével egy feladatot is adott nekünk, mégpedig azt, hogy mi magunk is változzunk.

— Ferenc pápával való találkozási élményeiről gyakran tesz említést, nagyon meghatározóak lehetnek. Papi élete során találkozott a Szentatya elődeivel is, II. János Pál pápával, XVI. Benedek pápával.

— 1991-ben, amikor Szent II. János Pál pápa először járt Magyarországon, kispapként szolgáltam. A Mátyás templomban bemutatott szentmiséjén találkoztunk először, amikor rám nézett. Azt éreztem, hogy belém lát, majd megállt velem beszélgetni. Azt kérdezte: szeminarista vagy? Igennel válaszoltam, mire mosolygott és bólintott. Ez a pár szó is nagy élmény volt.

XVI. Benedek pápával püspökké szentelésem után találkoztam. Kérdezték nem rég tőlem egy interjúban, érzek-e különbséget Benedek pápa és Ferenc pápa között. Benedek pápát körül lengte a misztikum. Amikor vele találkoztam, azt éreztem, hogy felemel ebbe az isteni szférába. Ferenc pápánál azt tapasztaltam, hogy Ő nem felemel, hanem lehozza nekem ezt az isteni közeget. Erre figyelmeztet a Szentatya újra és újra, hogy rajtunk keresztül jelenjen meg az isteni szeretet a világban. Nekünk, papoknak az a feladatunk, hogy ezt az isteni szférát lehozzuk az embereknek. Azt hiszem, nekem is ez a dolgom, hogy valaki, aki találkozik velem, találkozhasson az Isten szeretetével, hogy egy kicsit jobb legyen az élete, kapjon egy derűs pillanatot, egy vigasztalást, egy bátorítást. Nem kell feladni, nem kell elkeseredni, van remény, van tovább. A távlat előttünk van.

— Ferenc pápa csíksomlyói látogatása is egy ajándék a 25 éves évfordulón. A Szentatyával gyakran találkozott már a püspök atya hivatali útjai során. Volt lehetősége a személyes köszöntésre? Milyen élményekkel tért haza?

— A Szentatyának nagyon szoros program szerint osztották be az idejét Csíksomlyón. Máskor a püspökökkel legalább egy kézfogás erejéig találkozik, oda lehet menni hozzá, de most nem volt ilyen lehetőség. Lejött az oltártól, átöltözött, kocsiba ült és már ment is. Tulajdonképpen a közös imádság, az együttlét, az hogy a világegyház központja a csíksomlyói nyereg volt két órán keresztül, nagyon megható, szép élmény volt számomra. Apró ajándékok ezek a Jóistentől, de nagyon meghatározóak. Az is nagy öröm volt számunkra, hogy Ő személyesen is megláthatta Erdély különleges vidékét Marosvásárhelytől Csíkszeredáig az autóútja során.

— Az Egyház – benne mi is –, egy folyamatos változást, mozgást, dinamizmust, esetleg elcsendesedést jelent. Tapasztaljuk magunkon, hogy ahogyan az élethelyzetünk, a szituációk folyamatosan változnak, úgy hitünk ereje, formája, mélysége is. Hogyan éli ezt meg egy főpásztor, egy pap, aki nem kevésbé van kitéve a világ hatásainak? Mik azok a gyakorlatok, amik bennünket, világi hívőket megtarthatnak a lüktető Egyházban?

— Úgy fogalmaznék, hogy kevésbé vagyok kitéve a világ hatásainak. Egy képpel élve, mint a kavics a patakban, kívül nedves, belül száraz. Erre törekszem. Az hogy ennek a világnak tudjunk ellenállni, nagyon érdemes Ferenc pápára figyelni, aki újra meg újra azt kéri, hogy ne hasonuljunk a világhoz, hanem „Öltsétek magatokra az új embert, aki az Isten szerint igazságosságban és az igazság szentségében alkotott teremtmény” (Ef 4,24). Egy másik hasonlat erre Mécs Lászlónak a Pisztrángok példája című versének üzenete is:

A pisztrángoktól ezt tanultam:
sohasem úsznak ők az árral,
de mindig szembe, mindig hősként,
glédában, egy kicsit vadultan,
rugalmasan, nagyon frissen,
hol zuhatag fájdalma szisszen.
Őrült erőkkel szembeszállva,
föl a zokogó zuhogókon,
szirtek között, vízesések
több méteres habzó haragján
föl, szárnyak nélkül szinte szállva
szökdösnek, diadalt aratván,
a Forráshoz…

Mindez azt jelenti, hogy a világot Krisztussal és Krisztusban maradva tudjuk legyőzni. „Bízzatok, én legyőztem a világot!” (Jn 16,33) – mondja Krisztus. Ő legyőzte a bűnt, a halált. Ha mi boldogok akarunk lenni, akkor nekünk is le kell győzni. És hogyan tudjuk legyőzni? Ha belekapaszkodunk Jézusba, mert saját erőből nem megy.
A problémák abból adódnak, hogy elindul egy kicsit jobban az életünk, máris megfeledkezünk Jézusról és megint megyünk a saját fejünk után, újra meg újra eltávolodunk Tőle, aki egyébként közel marad hozzánk, de nem erőltetni magát ránk. Mindenkinek meg kell találnia a Jézussal való mindennapi személyes szeretet kapcsolatot. Nem szabad szünetet tartani. Azt hiszem, ez a dolgoknak a kulcsa. Rengeteg szentírási kép is segít ebben bennünket. Péter addig tud a vízen járni, amíg Jézus arcába tekint. Ahogy a hullámokra figyel, máris süllyedni kezd. Ha nem figyelünk Jézusra, bajba kerülünk, és természetesen Őt okoljuk, hogy miért nem vigyáz ránk. Azt kell begyakorolnunk hogy soha ne éljünk a lelkiismeretünk ellen, ahol Isten szól bennünk. A szüntelen imádkozás is azt jelenti, hogy tanuljuk meg az állandó Isten jelenlétében való létezést.

— Gyakran említi Michael White és Tom Corcoran „Újraépítve” című kötetét, amely a ma Egyháza számára egy megújuló utat mutat. A könyv egy plébániáról szól, amely odafordult azok felé, akik nem járnak templomba.

— Én ezt úgy fogalmaznám meg, hogy a realitásra épít, amely nem más, mint annak ténye, hogy, minden ember vágyakozik a boldog élet után. Sokan nem tudják, hogy valójában Isten után vágyakoznak. Mi megtanultuk, hogy Isten a boldogság, és ha Őt keressük, a boldogságot keressük. Azok, akik belül vannak az Egyházban, és már hívőnek vallják magukat, ne feledkezzenek meg arról, hogy ők nem csak egyszerűen vallásgyakorlatot végeznek azáltal, hogy elmennek a templomba, meg imádságokat mondanak, hanem ők Jézus tanítványai. És mint tanítványok, feladatuk, hogy másokat is tanítvánnyá tegyenek. Az egésznek ez a sémája, hogy akik belül vannak, azok vegyék tudomásul, hogy missziós küldetésük van. Ite, missa est. A szent mise véget ért, menjetek, küldetésetek van. Szó szerint ezt jelenti. Tehát a szentmise után, amikor kilépünk a templomból, megyünk a küldetésünket teljesíteni, hogy a krisztusi tanítványok azokat az embereket, akikben ott él a vágy a boldogság iránt, nem feltétlenül szavakkal, hanem az életükkel szólítsák meg. Fontos a hitelesség. Mivel nagyon sok rossz dolog történt, az Egyház tagjainak bűnei miatt (papok, hívők egyaránt mindannyian az Egyház tagjai), olykor hiteltelennek tűnik. Ezért ma a misszió hazánkban és Európában is nagyon nehéz. Holott az igazság akkor is igazság marad, ha egy ember sem vallja, mert Jézus Krisztus maga az igazság. Nem mindig vagyunk hiteles tanúi annak a szeretetnek, amivel Isten szeret bennünket. Ha ezt hitelesen tudnánk megélni, akkor teljesíteni tudnánk missziós küldetésünket.

— A tanítvány-misszionárius kifejezésről is egyre gyakrabban hallunk, vagyis arról, hogy Jézus tanítványaként kell misszionálnunk.

— Az Újraépítve könyv erről is beszél, hogy az egyes tagok elkezdtek megváltozni, hogy tudatosítsák magukban, ők tanítványok. És mivel tanítványok, Jézus tanítása szerint élnek, így lesznek keresztények, ami az jelenti, hogy krisztusiak, vagyis úgy élnek, szeretnek, gondolkodnak, cselekszenek, mint Krisztus. Ez a keresztények dolga. Nem a könyv sikeres, hanem maga a folyamat. Mert szépen elkezdtek komolyan dolgozni kereszténységükön. Elkezdték komolyan venni a krisztusi tanítást. Azt, hogy nem minden az enyém, nem minden rólam szól.
Arról is beszámolnak, hogy a tagok tizedet fizetnek. Nem az egyháznak, hanem az egyházon keresztül a rászorulóknak, és mivel hitelesen szétosztják a közösségnek az adományokat, meg sem fordul senki fejében más, valami hátsó gondolat.

— A közösségek próbálkoznak különböző módszerekkel, hogy éberebb legyen a lelkiismeretük. Debrecenben nagy népszerűségnek örvendett a nemrég lezajlott Szentlélek Szeminárium, amely nem ért véget, a résztvevők igénylik a további találkozókat, alkalmakat. A jelenlévők megtapasztalhatták a Szentlélek jelenlétét. Püspök atyának mi a véleménye a karizmatikus megújulási lehetőségekről?

— Minden módszer jó, ami közelebb visz Istenhez. Hibát akkor követhetünk el, ha rosszallóan nézünk a másikra, aki szerintünk nem áll olyan közel Jézushoz, mint mi. Ez a veszélye nagyon sok lelkiségi mozgalomnak, közösségnek. Mégis nagy szükség van rájuk, hiszen egy-egy ilyen mozgalom igazi lelki megújulást hoz sok hívő életében.

— A Szentlélek kiáradásának ünnepe környékén megkérdezem, miért nem tudatosodik bennünk a Szentlélek jelenléte életünkben. A keresztség, a bérmálkozás szentségében már megkaptuk a Szentlelket, mint ahogyan az apostolok, akik „meghódították” a világot. Mi hiányzik belőlünk?

— Nem nagyon tudunk mit kezdeni a Lélekkel. A Szentlélek belül van, áttüzesít, rendező erővel hat és tulajdonképpen Ő az, aki nélkül nem tudjuk kimondani – mondja Szent Pál –, hogy Jézus Krisztus az Isten fia. Nélküle nem tudunk belekapcsolódni a Szentháromság szeretetközösségébe. A Szentlélek az, aki Jézus Krisztus mennybemenetele után most is tartja velünk a kapcsolatot. Minden keresztényi, krisztusi megnyilvánulásunk szeretet-cselekedetünk a Szentlélek erejében történik. Ezt kellene tudatosítanunk.. Mivel a hit meggyengült, ezért a Szentlélekre nem tudunk elég nyitottak lenni. Örök dolgaink vannak, amikre sajnos nem figyelünk eléggé. Ezek legyenek életünk középpontjában.

Eddigi szolgálatom során igyekeztem mindig arra törekedni, hogy Jézusra irányítsam a figyelmet, így szeretnék ünnepelni is, hogy az ne rólam szóljon, hanem együtt örüljünk Isten kegyelmének, ajándékozó jóságának, és kérjük Őt, hogy rajtam keresztül továbbra is megajándékozzon másokat.

Kovács Ágnes
Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye