Palánki Ferenc debrecen-nyíregyházi megyéspüspök meghívására Mohos Gábor, az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye segédpüspöke szentmisével egybekötött lelkinapot tartott a Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye Püspöki Hivatalában dolgozó lelkipásztorok és világi munkatársak részére április 4-én, a debreceni Szent László Katolikus Szakkollégiumban. Mohos Gábor püspök elmélkedéseinek célja volt, hogy rávezessen bennünket arra, hogyan készüljünk fel húsvét ünnepére, hogy annak titkából minél többet tudjunk befogadni.

Mohos Gábor püspök bevezető gondolataiban a személyes kapcsolatainkon keresztül világított rá az istenkapcsolatunkra, amely mélyebbé válik, ha sok időt töltünk Istennel. Minél inkább keressük az Ő arcát, annál inkább újabb és újabb vonásait ismerjük meg. A hitünk alapja az, hogy Jézus feltámadt, vagyis él, és mindennapos, élő kapcsolatban, egységben lehetünk Vele. Jézus része az életünknek. Mennyire hordozzuk Őt, látszik-e rajtunk a Vele való közösség? – tette fel a kérdést a püspök atya.

Mit érzünk, ha valaki mindig megrövidíti a ránk szánt idejét? Mi ezt tesszük Istennel.

Ezt meghatározza, hogy milyen az imaéletem, mennyi időt szánok Istenre, amit nem feladatként, hanem személyes találkozásként élek meg, csendben vagyok Vele, kifejezem a hálámat, elbeszélgetek vele. Ha ránézek a napjaimra, látom, mire megy el az időm, ebből mennyi jut Istenre. Sok tevékenységünk természetszerűen megtörténik, étkezés, utazás stb., de Istennel való találkozásaimat tudatosan kell elhelyeznem a napjaimban, olykor küzdenem kell érte önmagammal. Azt is megtapasztaljuk, hogy az Istenre szánt időből faragunk le a leghamarabb más fontosnak látszó dolog javára. Mi hogyan éreznénk magunkat, ha valaki mindig megrövidítené a ránk szánt idejét? Azt éreznénk, hogy nem vagyunk fontosak számára.

Ezután a segédpüspök az istenkapcsolatunk mélységére irányította a figyelmünket, amelyet segíti a róla kialakult képünk, a megélt istenélményünk is. Ha volt ilyen az életünkben, arra érdemes időről időre visszatérni. Az Ószövetség állandóan visszatér ahhoz a közösségi istenélményhez, amit az Egyiptomból való kivonuláskor tapasztalt meg a választott nép. Isten megmentette őket, ez határozta meg létüket, identitásukat. A mi identitásunkat az istengyermekség határozza meg, és hogy a keresztségünk által a Szentlélek templomai lettünk. Mennyire formálja ez napjainkat, mindennapi és komoly döntéseinket? Megkérdezem-e Istent, mi az Ő szándéka, mire hív meg engem?

Honnan tudjuk meg, hogy mi Isten akarata?

Mohos Gábor püspök megosztotta velünk, hogy amikor a püspöki konferencia a római Pápai Magyar Intézet vezetésére jelölte, döntés elé került. A kinevezés elfogadásához sok gyakorlati lelkipásztori feladatról kellett lemondania, ami a lelki életét meghatározta. Elmondta, ha nem kérdezi meg Istent, akkor könnyen lehet, hogy nemet mond. Isten akaratát látta ebben megvalósulni. Ha személyes kapcsolatban vagyunk Istennel, akkor adott esetben Ő segít a döntésünkben. Alattomos buktató lehet viszont ebben az, hogy amire a lelkem mélyén vágyok, arról azt gondolhatom, azt Isten akarja. Honnan tudjuk tehát mi Isten akarata? Isten nem akar nekünk rosszat. Általában próbára tesz bennünket, és ez áldoztatottal jár. Készen kell lennünk arra, hogy bizonyos dolgokat elengedjünk. Ha döntenem kell, akkor általában az a jó döntés, ami nehezebb, nagyobb kihívást jelent a számomra, mert természetünk alapsebzettségének része, hogy mindig a könnyebb irányba hajlunk.

Jézust nem a szegek tartották a kereszten, hanem az irántunk való szeretete

Mi, keresztények a megfeszített Krisztust hirdetjük. Krisztus személyének kiemelkedő vonása, hogy őt keresztre feszítették. Ismerjük ezt a tényt, de kérdés az, hogy mennyire érint meg bennünket. Gábor püspök itt arra utalt, amelyet sokszor magunkon is megtapasztalhatunk: már annyira megszoktuk a kereszt látványát, hogy nem hat meg bennünket. A püspök atya rámutatott arra is, hogy Jézus, a hatalmas, a gyógyító, gyengeként magatehetetlenül függ a kereszten. Ha akarja, leszállhatott volna a keresztről. DE Jézust nem a szegek tartották a kereszten, hanem az Atya iránti engedelmessége és az irántunk való szeretete. Mi is hordozzuk keresztjeinket. Ha lehetőségünk lenne rá, hogy megszabaduljunk tőle, meddig vinnénk tovább?

A feltámadás titka

Ezután a feltámadás titkába vezette be a jelenlévőket Mohos Gábor püspök. A megfeszített Krisztusban Isten mindent felülmúló szeretete, jósága, emberi nyomorúságunkkal, korlátainkkal való azonosulása nyilvánul meg. Ő a szeretettől indíttatva eggyé akar velünk válni, annak ellenére, hogy az emberrel való eggyé válás egyenlő az önkiüresítéssel, leereszkedéssel, szenvedéssel, a halál megtapasztalásával. A kereszt titkában tehát Isten végtelen bölcsessége és ereje nyilvánult meg. A Szent három napra figyelve ez az első felvonás, amely a feltámadásba torkollik. Látható, hogy Jézus halálának nem lett volna értelme, ha nem támad fel. Áldozatának azért van üdvözítő ereje, mert értünk nemcsak meghalt, hanem feltámadt.

Hisszük, hogy testben támadunk fel

A feltámadás nagy titok. Nem olyan, mint Jairus lányának (Mk 5, 22-24; 35-43), vagy Lázárnak az esete (Jn 11,1-44), akik erre a földi életre támadtak fel, hanem az emberi létnek egy teljesen új élete kezdődik el, amit az evangéliumi leírásokból részben érzékelünk. A feltámadt Jézust harmadszorra sem ismerték fel a tanítványai. Jézus új élete másként ismerhető fel. Ugyanaz a test, de átalakult, úgy, hogy a természeti törvények nem hatottak rá, hiszen át tudott menni a zárt ajtón keresztül lépve, el tudott tűnni, ugyanakkor mégis van teste, mert eszik. Nemcsak látomás, nem szellem, hanem kézzel fogható, megtapintható. Jézus feltámadt teste nincs alávetve sem az időnek, sem a romlásnak, örökké tart. Nem lényegtelen erről gondolkodnunk, hiszen Jézus feltámadt embersége mutatja számunkra Isten szándékát földi életünk után. Mi, keresztények hisszük a testben való feltámadást.

A testem eszköz, vagy az én magam vagyok?

Éppen ezért nem mindegy hogyan tekintek saját testemre. Eszköz a számomra, vagy az én magam vagyok? A püspök atya hangsúlyozta, mindez Jézusra tekintve válik világossá. Önmagunkat Jézuson keresztül tudjuk igazán megismerni és értékelni. Jézus feltámadásában, amely szétfeszíti a történelem korlátait, egészen új élet indul el. Isten olyan távlatot nyitott meg nekünk, ami messze meghaladja azt a földi gondolkodásmódot és életet, ahogyan a mindennapjainkat éljük. Éljünk tehát két lábbal a földön, de élő hittel, és akkor meg tud nyílni lelkünk az isteni magasságokra, mert Isten többet és jobbat szán nekünk, mint ami gondolatainkban meg tud fogalmazódni.

A feltámadásban kapott új élet már bennünk van

A feltámadás örömhíre az első keresztényeknél robbanásszerű újdonságot és hatalmas örömet jelentett egyrészt a bűntől való szabadulás, valamint az új élet lehetősége miatt. Jézusnak ez az új élete nemcsak azt jelenti számunkra, hogy hisszük: valamikor a földi élet után Isten irgalmából hasonló új életünk lesz, hanem, hogy már most elkezdődött bennünk. A keresztség szentségében részesülünk Jézusnak ebben az új életében. Ez az új élet bár kívülről nem látszik, de nagyon is valóságos. Óriási lehetőségek rejlenek ebben, amit nem is tudunk igazán felmérni.

Mohos Gábor püspök atya további előadásaiban az Egyház megújulásának lehetőségeiről is beszélt, amely összekapcsolódik az Istennel való kapcsolatunk megújulásával, valamint a gyónás, szentáldozás szentségének ajándékairól, a szentmisén való helyes részvételről, Istennek az ember utáni vágyakozásáról, és az Istenbe, valamint az egymásba vetett bizalomról, mint a boldogság alappilléréről. Ezen témákról szóló összefoglalónkat később közöljük.

Kovács Ágnes

Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye


Képek