Palánki Ferenc, a Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye püspöke Dr. Krakomperger Zoltán plébánost, teológiai tanárt, a püspöki hivatal irodaigazgatóját nevezte ki a székesegyház következő plébánosává 2017. augusztus 1-től, miután Orosz Lőrinc prépost-plébános, aki 1991-től 26 éven keresztül szolgálta az egyházközséget, nyugdíjba vonult.

Az alábbiakban Krakomperger Zoltán plébános hivatásáról vall, lelkipásztori terveiről számol be.

Isten hívása misztériumként van jelen a papi hivatás előtt álló embernél. Hogyan történt mindez Zoltán atya életében?

 Buj községben nőttem fel, ahol a szülői ház, mint minden ember életében, meghatározó volt az emberré válásomban. Egyszerre volt szép, önnevelésnek teret engedő, szigorú, és minden benne volt, ami elengedhetetlenül szükséges egy gyermek testi-lelki fejlődéséhez. Felnőtt korban úgy emlékezek vissza, jó volt abban az udvarban, faluban gyereknek lenni, ahol teherbírásomnak megfelelő feladatot kaptam, de azt számon is kérték tőlem. Meghatározó és a legszebb gyerekkori élményemnek számít, amikor a hétköznapokat megszakították az ünnepnapok, és a szüleim céltudatosan úgy szervezték meg az elintéznivalót, hogy a vasárnap soha ne legyen a munka áldozata. Továbbá, mindig volt valami célja a vasárnapot megelőző munkás hétköznapoknak, az erőfeszítésnek, ami azt jelentette, hogy készültünk a máriapócsi őszi zarándoklatra, nyáron kirándultunk, tavasszal pedig húsvét előtt örömteli várakozás előzte meg a legközelebbi városban történő bevásárlást, ugyanis húsvétra mindig új cipőt, nadrágot és inget kaptunk. Az otthon végzett munkára ezzel motiváltak, hogy az ünnepre tetőtől talpig felöltöztettek bennünket. A húsvétot ilyenformán is megszólaltattuk. A vallásosság a rokonság körében is megtapasztalható. Más falvakban lévő templombúcsúk során az ott élő rokonokat is felkerestük. Ezek még olyan búcsúk voltak, amikor a terített asztalnál 15-20-an voltunk. A településünk templombúcsúján, még több vendégre kellett számítani. A templom, a búcsú, összeterelt bennünket, az egyházzal és Istennel is közösségben voltunk. Ilyen biztos pontok voltak tehát egész évben az életünkben, amelyek iránymutatónak számítottak a hivatásom alakulásában is.

Mikor született meg a papi hivatás gondolata?

 Konkrét időhöz nem tudnám kötni. A papság mellett a régész vagy vízügyi mérnöki szakmát szerettem volna kitanulni. A döntés mély imádságnak köszönhető. Nyolcadikos koromban és az 1. gimnáziumi évben a napi reggeli és esti imán túl több időt fordítottam az elmélkedésre, valamint hivatástisztázó lelkigyakorlatokon kértem Istentől, mutassa meg melyik az az életállapot, amit követnem kell, amit tőlem vár.

Emlékszem, elsőáldozási vizsgát tartottunk 1977-ben. Abban az időben szokás volt, hogy a helybeli plébános vendégatyát hívott. Ő a hittani kérdések után megkérdezte tőlünk, milyen hivatást szeretnénk választani. Annyira zavarban jöttem, hogy nem voltam egészen tudatában annak, amit mondok, felálltam és azt mondtam, pap akarok lenni. Már akkor gondoltam rá. Ami ennek az érdekessége, hogy ezen a vizsgán ott volt édesanyám is, aki a templom bejáratánál várakozott. Évtizedekkel később vallotta be nekem, hogy ő attól kezdve elkezdett hinni abban, amit akkor ott mondtam.

Papi hivatásomat Mátészalkán kezdtem sok-sok eszményi mérce felállításával, lendülettel, tenni akarással és a realista szemlélet elnyerésével. Ezzel összefüggésben nyertem annak felismerését, hogy amivel töltekeztem, azt nem kell rögtön, azonnal hozzáférhetővé, láthatóvá, tapasztalhatóvá tenni. Sokkal fontosabb az, hogy ahová kerülök, az ottani igényekről alkossak magamnak képet, és fontossági sorrendbe állítsam az elvégzendő feladatokat.

Ezt követi most a Szent Anna-székesegyház plébánosaként?

 Korábban már szolgáltam káplánként ezen a helyen, akkor nagy kihívásnak tartottam Debrecenben, az egyetemi városban mint szellemi központban szolgálni. Paptársaim viszont bátorítottak, hogy nem szabad az intellektuális környezetben semmiféle kisebbrendűségi komplexusnak teret engedni, mert akár az értelmiségi társadalmi réteghez tartozik valaki, akár nem, mindannyian egyformán istenkereső emberek vagyunk. A szentmiséken egyetemi tanárok is megfordultak, akik elszántan törekedtek igényes szentségi életre. Jó volt látni a 40-50 fős egyetemista csoportot is, amely felpezsdítette a plébánia ifjúsági életét. Akkor táncmulatságok, Taizé-i imaórák váltották egymást, és lelkesen készültünk a nagy múltú tavaszi Debreceni Ifjúsági Találkozóra, a DIT-re, ami abban az időben nagyon népszerű volt. Sajnos, mára már ez is megszűnt, pedig több mint 30 000 egyetemista él a városban, nem beszélve a sok középiskolásról. Szép emlékeim vannak Debrecenből, amelyhez az elmúlt évek is hozzáadtak, hiszen ezt az időszakot megelőzően a Szent István Plébánián szolgáltam.

A plébánosi beiktatási szentmisén Palánki Ferenc megyéspüspök többek között arról is beszélt a homíliájában, hogy a székesegyház közösségének példamutatónak kell lennie, mindenben elől kell járnia a többi egyházközség előtt.

Vannak-e már tervek, elképzelések az egyházközségre vonatkozóan?

 Az alapmérce az, ahogyan Jézus közösséget alapított és pásztorolt. Gerhard Lohfink újszövetségi szentírásmagyarázónál bőven olvashatunk erről. Vannak különböző követelmények, többek között az, hogy senkit nem szabad kizárni, mindenkit integrálni kell, bevonni a közösség életébe, és a karizmájához mért feladatokkal megbízni, anélkül, hogy ez kényszerítő lenne rá nézve. Mert éretté akkor válik valaki a hitében, amikor önként feladatot akar elvállalni. Akkor érett valakinek a hite és egyben lesz missziós hatékonyságú is, ha nemcsak fogyasztani akar a közösség szellemi készletéből, hanem utána akar pótolni. A harmadik paraméter pedig az, hogy a közösség tagja képes legyen a maga sajátos karizmáját úgy felhasználni, hogy nem másokhoz méri önmagát – és ennek következtében nem az irigykedés és a másik utolérése lesz a motiváció –,hanem versengés nélkül egy célra összpontosít. Ehhez viszont lelki intelligencia szükséges. Enélkül nem megy.

Hogyan lehet ezt egy közösségben elérni?

 Csak úgy, ha ezt hatékonyan kommunikáljuk. Erre van egy konkrét elképzelésem, mégpedig a „Hogyan akart Jézus közösséget” című könyv feldolgozása az egyházközségben. Ez lehet egy bibliaórának egész évi tematikája, vagy egy szemináriumi foglalkozássorozaté. Azt kell tehát elérni, hogy öntudatos, tevékeny és tanúságtevő katolikus emberekké váljanak a hívek.

Így valóban vonzó és példamutató lehet egy közösség.

 A cél, a Krisztus-központú közösség létrehozása, ellentétben az élményközpontú közösségalkotással, amely csak eszköz.

A Krisztus-központúság nélkül csak azért vagyok a közösségben, mert én ott jól érzem magam. Ezzel én privatizálom a hitbeli egzisztenciámat, az egyházalkotásomat, mert az a cél, hogy nekem legyen jó érzelmi állapotom. Viszont a Krisztus-központúságban benne van az is, hogy a másikért és a másik ember hitbeli gyarapodásáért felelősséggel tartozom.

Ez teljesen más és új alapokra helyezi a hívő közösség feladatát. Nagyon sok pasztorális, hitéleti program az élményközpontúság irányába csúszik el. Ez önmagában véve nem rossz, de nem is elég, mert ennek csak eszközértéke van.

A konkrét pasztorális elképzelésre vonatkozóan pedig több csoport indítását tervezzük. Ettől az évtől elkezdődik a gyermek-szkóla Dobos Mihály, a székesegyház karnagya vezetésével, ugyanígy a felnőtt kórus színvonalas működésére is nagy figyelmet fordítunk, ministránsfoglalkozás, kezdő és haladó katekumen-csoport, bibliaóra, ifjúsági csoport is fogja színesíteni a munkánkat. Természetesen az egyházközségi képviselőtestület még gyűjti a javaslatait.

A képviselő-testület segíti a plébános munkáját. Mit vár el a tagjaitól?

 A testület legyen tisztában a rendeltetésével; azzal, hogy tanácsadó, szervezésgyámolító, nem pedig irányító testületként van jelen a plébánián. Feladata pótolhatatlan. Létszámát meghatározza az egyházközséget alkotó hívek száma: 1000 hívőig 12, további ezrenként pedig 1-1 tag. Indokolt esetben többet is elfogadhat a püspök, számuk azonban lehetőleg ne legyen 25 fölött. Legalább 5 póttagot is jelöljenek ki a választási eredmény sorrendje alapján. Azért, hogy ha valami miatt valamelyik megválasztott és kinevezett tag nem tudja feladatát betölteni, közülük lépjen a sorban következő annak a helyére.

Milyen elvárásoknak kell megfelelnie egy egyházközségi képviselő-testületi tagnak?

 A magyarországi egyházközségek képviselő-testületi szabályzatában feleletet kapunk a kérdésre. Tételesen: 1. tartósan az egyházközség területén laknak, 2. ha nem laknak ott, akkor legalább egy éve tevékenyen részt vesznek az egyházközség életében, 3. teljesen cselekvőképesek, 4. nincsenek kizárva az eucharisztia vételének közösségéből, 5. megbérmálkoztak, 6. önkéntes egyházfenntartási hozzájárulásukat fizetik, 7. 18. életévüket betöltötték, de még nem 70 évesek, 8. készek e feladat ellátására.

2020-ban rendezik meg hazánkban az Eukarisztikus Világkongresszust. Az elkövetkezendő két évben ehhez kapcsolódóan vannak-e tervbe véve előkészületi programok a székesegyházban?

2017 szeptemberétől felnőtt katekézis formájában péntek esténként szeretnék egy sorozatot indítani az eukarisztia teológiatörténetéről. Ez tulajdonképpen felnőtt hittant is jelent, hiszen a felnőttek részéről nagy az igény a hittanórákra. A szentmisék homíliái nem alkalmasak arra, hogy az ember hittanismereteit felelevenítse, gyarapítsa. Gyakorlatilag egy felnőtt ember – jó esetben – utoljára az általános iskolában vett részt hittanórákon, amelyek tananyaga ugyanúgy feledésbe merülnek, mint más tárgyakból szerzett ismeretek.

Mint teológiai tanár, hogyan látja a papképzést, a papi szolgálatra nevelést? Hol tart az most? Mi az oka, hogy egyre kevesebb hivatás születik Európában?

 A papképzés elsődleges célja, hogy minél képzettebbek legyenek a papok, otthonosan mozogjanak a teológiában, és a gyakorlatban próbáljon lépést tartani a mai világ kihívásaival. Az egyre kevesebb papi hivatás oka pedig nagyrészt a hitbeli merészség hiányából adódik, nem pedig a cölibátus jelenlétéből, mint ahogy erről a köztudatban laikusok vallanak. Ahhoz is hitbeli merészség kell, hogy elköteleződjön a férj a feleség és családjuk mellett. A hitbeli merészség mellett a civil kurázsi, bátorság is hiányzik.

A civil bátorság, kurázsi megléte azt jelenti, hogy az illető nem visszahúzódó a civil területen, a hitbeli merészségben pedig rábízza magát a hit dinamikájára akkor is, ha nem látja a végkifejletet. Ez a bizalom, amely olyan, mint amikor a hullámlovas meglovagolja a tenger hullámait. Ehhez bátorságra és minimális erőkifejtésre van szükség. A hullámlovasnak csak tartania kell magát, a szörfdeszkát a hullámok mozgatják. A hitbeli merészség is ilyen, csak rá kell helyezkedni a „szörfdeszkára”, tartania kell magát az embernek és az Isten vigyázza az életét.

Papi jelmondata Szent Iréneusz, „Az eretnekek ellen” című írásából való: „Isten dicsősége az élő ember, az ember élete pedig Isten boldogító színe látása.” Hogyan valósul meg mindez a hivatásában?

 Ebben Iréneusz összefoglalja azt, ami emberi életünknek a rendeltetése, ami a papi hivatás célja: Tapasztaltatni, éreztetni azt, hogy az ember akkor élő ember, amikor van istenkapcsolata és ez az Isten megdicsőítésére válik. Isten dicsősége az élő ember. A Szentírás felfogásában az istenkapcsolatát elhanyagoló, minimalizáló vagy felszámoló ember nem élő ember. Ez vitt engem arra, hogy szintetizáljam, mit kapunk mi az Istentől. Földi és örök életet, emberi természetünkhöz kapcsolódót és azt felülmúló kegyelmit. Módszertanilag a kettőt meg kell különböztetni, de nem szabad különválasztani, mert mind a kettőben Isten önmagát adja nekünk. A másik rész a Krisztus-hívő ember jóra törekvő és térdelő karrierjének csúcsát foglalja magában: Isten boldogító színe látását. Újra meg újra emlékezetembe idézem ezt a jelmondatot, és ehhez kell mérnem a szolgálatomat, de szabadidőmet is, hiszen Isten mindenben meg akar dicsőülni, az ember pedig, minden áldozaton át, élete értelmét meg akarja nyerni.

Kovács Ágnes